Átkeretezés

Hűvös esős nap volt a mai, amolyan borongós ősz. Kliensem látássérült, a coaching ülés alatt több ízben idegesen beletúr a hajába, ujjaival lazítgatja, szellőzteti. Rá sem kell kérdeznem, és mondja, hogy az esős időt nagyon utálja, mert nem tud esernyőt tartani a fehér bot mellett és táskájával a kezében – a kapucnit meg ki nem állhatja, ugyanis nem hall rendesen benne. Nem látja a pocsolyákat, így mindig belelép abba, ami az útjába kerül. Mire a munkahelyére ér, addigra átázik a cipője… „Nagyon utálom az esőt!”

Ismeri az átkeretezés technikáját? – kérdeztem. Elmondom mi az, mire csak mosolyog… Kérdezem tőle, tudna-e olyan fogyatékkal élőt mondani, aki szívesen sétálna, akár esőben is? Rövid gondolkodás után a válasz: „Hát persze, akinek nincs lába!” – és már nem mosolyog, hanem belegondol ebbe. Hogyan fogalmazná az előbb elmondottakat másként az esővel kapcsolatban? „Igaz, hogy mindig bele lépek a pocsolyába, de legalább saját lábamon tudok járni… sőt még hozzá futni is!” – teszi hozzá felszabadultan.