Kliensem családanya, felnőtt gyermekeivel él együtt családi házukban. Problémát jelentett számára az, hogy nem tudott „NEM”-et mondani, így az évek során úgy érezte, mindenki rabszolgájává vált. Mivel nem tud „nemet” mondani, gyakran túlvállalja magát.
Megállapodtunk abban, hogy másnap reggel a korábbi szokásához képest nem futtában fogja meginni a reggeli kávéját, ami eddig vagy megégette őt, vagy pedig már kihűlt, hanem kényelmesen, időt szakítva önmagára… Így számolt be erről később:
„Felébredtünk reggel a szokott időben. Mindannyian ott voltunk már a konyhában a kávéfőző gép előtt. Elővettem a bögrémet, és a kávézáshoz szükséges kellékeket. Lefőztem a kávémat, majd leültem az asztalhoz és kényelmesen nekiláttam kavargatni, kortyolgatni a finom nedűt. A családom kerek szemmel figyelte mindezt, hiszen máskor ilyenkor már a szendvicseket készítettem nekik, főztem és ízestettem a kávéjukat, pörögtem, mint a ringlispíl… Gyertek, hozzátok ti is a kávétokat, fogyasszuk el együtt! – mondtam. Döbbent csend, majd lassan mindegyikük elkészítette a magáét és leültek mellém. De jó így együtt kávézni! – törtem meg a még mindig szokatlanul nagy csendet. Mindannyian helyeslően bólogattak, majd elkezdtünk beszélgetni arról, hogy kinek mi lesz a napi programja. Amikor megittuk a kávét, megkértem a lányomat, hogy tegye el a csészéket a mosogatóba, a férjemet pedig arra, hogy készítse elő a reggelit, amíg én felöltözöm. Így is történt, és azóta minden reggelünk így zajlik…”